Rólunk
CSANÁDI DÁVID FLANAGAN
Most azt kéne írnom, hogy X éve foglalkozom fényképezéssel, de ezt nem tehetem, lévén nem tudok pontos adatokkal szolgálni. A fotó gyerekkorom óta része az életemnek, képekben gondolkozom. Igaz, voltam közben könyves- és barkácsbolti eladó, autómosó, asszisztens a Természettudományi Múzeumban, dolgoztam call centerben, építettem kiállításokat, újságírtam, de soha nem szakadtam el a fényképezéstől.
Most azt kéne írnom, hogy X éve foglalkozom fényképezéssel, de ezt nem tehetem, lévén nem tudok pontos adatokkal szolgálni. A fotó gyerekkorom óta része az életemnek, képekben gondolkozom. Igaz, voltam közben könyves- és barkácsbolti eladó, autómosó, asszisztens a Természettudományi Múzeumban, dolgoztam call centerben, építettem kiállításokat, újságírtam, de soha nem szakadtam el a fényképezéstől.
Szintén végigkísért életemen a természet, az élet szeretete, legkedvesebb műfajom mégis a portré maradt. Talán az lenne a jó, ha minden embert le tudnék fotózni, így elkészítve az emberiség arcát. Romantikus gondolat, ha véghezvihetetlen is. Kénytelen vagyok megmaradni a korlátaimon belül, bár igyekszem tágítani a rendelkezésemre álló teret.
Sokan úgy gondolják, a fénykép egy pillanatot örökít meg, amit a fotósnak el kell csípnie, meg kell ragadnia. Ez így van egy turista esetében, de én gyakran hónapokig tervezek egy-egy képet, sőt vannak olyan felvételek, amik évek óta formálódnak bennem, mire sor kerül az exponálógomb megnyomására.
A másik tévhit, hogy egy képnek szépnek kell lennie. Úgy gondolom, hogy ez nem feltétlenül igaz. Egy kép legyen jó, hiszen a szemet nem csak a szubjektív szépség gyönyörködteti. A kép lehet szép, vagy lehet elgondolkodtató, esetleg mindkettő. Egy-egy fotó regény hosszúságú történetet rejthet magában, ha alaposabban megnézzük.
A fotósok nagy része szeretne valamit elmondani a képeivel, úgy, ahogyan ő látja a világot. A fényképezés régen kinőtt már a gyerekcipőből, ami csupán a dokumentációt vagy a gyönyörködtetést jelentette: vizuális kommunikáció, éppen úgy, mint a film vagy a festészet.
Rólam írták:
HORVÁTH GYÖRGY
Nos tehát. Hogy mióta fényképezek? Passz. Számíthatom onnan is, hogy a Schönbrunni Kastély kertjében kezembe nyomta a család a Zenit fotógépet, hogy mi itt megállunk, te meg célzol és nyomod a gombot, vagy hogy iskolai takarékbélyegekből összespóroltam egy kompakt gépre valót, de akár onnan is, hogy gimiben jelentősen romlott a szemem azért, mert ki se lehetett zavarni az iskola sötétkamrájából. Nem tudom. De ez talán nem is fontos.
Fontos inkább az, hogy a képeim életre keljenek. Hogy érdekesek legyenek, ami, ha minden jól megy, magától is megtörténik, vagyis nem kell a képeket mesterségesen érdekessé tenni. Ez utóbbinak nem vagyok híve, ilyet nem fogtok látni.
Fontos az is, hogy a képeim elgondolkodtassanak. Szeretem azokat a képeket, amelyek egész nap veled maradnak, amelyek napközben többször is beugranak, és ismét felelevenednek azok az érzések, amelyek akkor töltöttek el, amikor először megláttad a képet.
És fontos az is, hogy a képeim ne csak az én képeim legyenek, hanem hogy ezeket Ti, nyájas olvasók is kicsit magatokénak érezzétek. Ha valami tetszett, mondjátok el, ha valami nem, azt is! Én pedig igyekezni fogok elgondolkodtató és érdekes képeket készíteni, amelyek a ti tetszéseteket is elnyerik.
Bemutatkozásnak ennyit szántam, úgy gondolom, hogy igazán csak a képeimen keresztül fogtok megismerni.
YVI B. JONES
Kedves Szemlélődő!
Engedd meg, hogy bemutatkozzam, ugyanis az a nagy megtiszteltetés ért, hogy Dávid felkért eme oldal társszerkesztésére, melyet én nagyon lelkesen el is fogadtam.
Hogy is kezdődött? Gyerekkorom óta szerettem a szépet. Ez lehetett egy tárgy, egy mosoly, egy fénykép. Nem tehettem róla, de annyira vonzottak a szép dolgok, hogy mindenáron körül akartam magam venni velük. Mindig valamit eszkábáltam otthon, valamit alkottam, késztetést éreztem rá. Panel lakásban, hely hiányában olyasmit csak, ami nem csinált koszt és rendetlenséget, csak olyasmit szabadott.
Nálam a fotózás szeretete fordítva indult. Mit is értek ez alatt? Kaptam valakitől egy kiselejtezett óriási orosz előhívó gépet… 15 éves voltam akkor. Elsötétíttettem a szobámat és a már meglévő negatívokról hívtam elő fekete-fehérben. Ajánlom mindenkinek, akit érdekel, hogy egyszer próbálja ki, ha van rá alkalma! Nagy élményt nyújtanak a fotópapírokon előtűnő alakzatok… Én nagyon szerettem csinálni.
Fotóztam volna is, de nagyon drága mulatság volt ez akkoriban a sok elrontott kép miatt, így csak akkor kaptam rá igazán, amikor megvehettem első digitalis gépemet, amikor közismerten sokan mások is akkor engedhették meg maguknak ezt az azelőtt költséges hobbit.
Amerre jártam, mindenről fényképet készítettem. A kutyáimról, macskáimról, a felhőkről, a virágokról, leginkább a makro fotózást szerettem meg, a lehető legközelebbről örökíteni meg az adott objektumot.
Amerikába, egész pontosan Floridába 2006-ban kerültem, illetve dehogy kerültem, jöttem szabad akaratomból… Itt sok sok új témát találtam, s azzal a szándékkal kattintgattam eszméletvesztésig az exponáló gombot, hogy éreztessem Magyarországon maradt családommal azt a rácsodálkozó állapotot, amit főleg megérkezésem első pár évében éltem át.
S habár ezen fotók mindegyike vidámságot sugall, ez nem jelenti azt, hogy csupa vidámság volt az élet, csupán azt, hogy kizárólag arra érdemes igazán emlékezni. Minden képet nagy szeretettel készítettem, így remélem, hogy a fotóim közt találsz inspirálót, számodra kifejezőt, ami megihlet, elgondolkodtat.
Közben persze nem csak ezzel foglalkozom. Néhány éve egy véletlen során az agyag szerelmese lettem. Azóta művelem a kerámia mesterségét, nem tudom megunni. Még mindig tanulom a csínját-bínját, főleg mozaikokat készítek és ékszereket. A mozaikról itt rögtön ki is derül, hogy nem a hagyományos értelemben vett mozaikokról van szó. A darabokat ugyanis törögetés helyett építgetem inkább, agyagból… Természet ihlette műveim nyugtatóan hatnak, mint egy tájkép. Legszívesebben a föld színeit alkalmazom mázazáskor. Ha van kedved, gyere, nézd meg a munkáimat!
